Veszteségem feldolgozásának terméke lesz ez a poszt, melyet ugyan csak most kezdtem el legépelni, a fejemben régóta írom… Az elmúlt két év hullámai szívem magányos részét zaklatták, bántották, dobogtatták. Talán először életemben csak az enyém voltam. Nem akartam mindenáron megosztani, megbeszélni, csak megéltem. Én egyedül. Belül. Lányos zavarom igazi női energiákká változik, ahogyan múlik az idő és végig lépdelek a gyász fázisain.

A kétség és lázadás, fájdalom és félelem, hangzavar és társaság helyét átveszi a csend, az egyedüllét öröme, az önfeledtség. Csak haladok az úton és csendes mosolyom az arcomon csak az enyém. Már nem sietek. Már békesség van bennem.

A szimmetriától, rajzolt szépségtől való eltérések a testemen és arcomon mind értelmet nyertek. A rám költözött ráncokat is szeretem. Amikor a tükörbe nézek és meglátom magam, belül felkacag a gyermek: Jujjj, igazán, tényleg tényleg felnőtt vagyok. Kicsit kacsintok, ez maradjon a mi titkunk. Ne tudja meg senki, hogy idebent lakik egy gyermek, aki Lányos zavaromban még írogat is.

A kés egy jelkép. Fenyegetés. Mostanra azonban az jut eszembe, amikor kislányként egy almát próbáltam elvágni, és apukám gondoskodóan kivette a kést a kezemből. Majd szakavatott mozdulatokkal alaposan megfente azt. A mozdulatok ötven éven át egyformán élezték a háztartás késeit, mert egy rendes házban nem lehetnek életlenek a kések. Ujja hegyével óvatosan, de magabiztosan ellenőrizte és amikor elégedett volt az eredménnyel, felvágta az almát nekem. Odaadta és annyit mondott:

Tessék, cicám.

Nem tudtam, nem értettem, hogy ezekben a mozdulatokban és mozzanatokban mennyi szeretet és gondoskodás van. Nem tudtam.

Az ősz, az évfordulók, az ünnep segít az elhalkulásban, az emlékezésben.

A természet pedig tükröt tart nekünk. Az utolsó pillanatig gyönyörű színekben tündököl. Úgy megyünk az elmúlás felé, hogy az utolsó pillanatig van lehetőségünk eldönteni, hogy a korai sötétedés miatt szomorkodunk, vagy megbecsüljük a színeket, a csendet, a meghittséget, amit az ősz ad nekünk. Már nem várok semmit. Minden jó, ahogy van, akkor, amikor van és éppen ott, ahol van. Már nem tagadom, hogy a sebeimet onnan kaptam, ahonnan az erőmet*. Jó így, a csöndben, és ez a csönd nemcsak az enyém, veled vagyok itt, Csönded vagyok, Apukám! 

*folyt.köv.

Az embernek szüksége van korlátokra, hiszen akkor érzi magát biztonságban, ha jól tudja, meddig mehet el. Ahogy a gyermek felcseperedik, engedjük egyre távolabb és távolabb magunktől, szélesítve a látókörét és mozgásterét. Majd a felnőtté válás útjának végén minden addigi kapu megnyílik és bizony elkövetik a kamaszok is a maguk hibáit. 

Épp itt tartunk, mi nők a kinyílás, önmegvalósulás útján. Örülünk a szabadságnak, a döntéshozatalnak, a felnőttségünknek, csak még nekiszaladunk a falnak. A férfiak pedig ugyanonnan nézik az ámokfutást, ahol hagytuk őket és fogalmuk sincs, hogy mi történik.  

Kevésbé találjuk a kapcsolódást... Talán több felelősséget kapnak tőlünk, több terhet az egész változás folyamatában, mint amennyiért ők valójában felelősek. Ennek oka, hogy épp ebben szocializálódtunk. A férfi hozza a döntéseket, ő áll mindennek hátterében, ha én nem érzem jól magam, annak csakis ő lehet az oka. Tudja ezt követni? A férfi még balra sem fordult, amikor a nő 5ször körbefutotta a házat.

Nem ismerjük fel a környezetet, csak hajtjuk a változást egyre gyorsabban és közben épp ugyanarra vágyunk, mint 100, 1000, 2000 éve, hogy figyelj rám, szeress engem, udvarolj nekem. Csak ne vidd túlzásba. És ne hanyagold el. Csináld, ahogy én gondolom, amikor gondolom. Ha meggondolom magam, azt is vedd észre. Nem fogom mondani. Ha figyelsz rám, észreveszed. Te meg sem próbálod kitalálni, hogy mire gondolok? Látod, nem figyelsz rám. Nem vagyok elégedett veled. Pedig küldöm a jeleket. Ha figyelnél rám, értenéd, hogy most mi zajlik bennem. 

Mi az üdvözítő megoldás a nő és férfi viszonyára? Létezik két ember között örök boldogság? Vagy el kell fogadjuk, hogy a 21.században háborúk híjján, ezzel az átlagéletkorral nem működik? Vagy amikor nem jó, ki kell tartani, összeszorított foggal? 

Hogyan hidaljuk át ezt a kommunikációs GAP-et a nemek között? Tudom, hogy ezt nekem kellene itt megírnom, de sajnos nincs még meg a válaszom. 

Naná. Mindennő. De ha nem kap, vesz magának. Úgy is jó. Csak úgy nem annyira. 

Viseljük büszkén a férfi nevét. Individum vagyok. Különleges vagyok. Autonóm vagyok.

Önmegvalósítani is lehet. Szabad rajzszakörre menni, lakberendezni, futni, karriert építeni, csak ne felejtsd el megkeverni a levest és elmenni a szülői értekezletre. Mert az a nő dolga.

Férfiné Kék Ibolya rendes nő. Rendben tartja a lakást, szexel heti 2szer, a gyerekek zokniját is vasalja, főz, dolgozik..Mindennő Férfiné Kék Ibolya akar lenni, hiszen a férje sosem bántja, virágot vesz alkalmakkor, megengedi, hogy szép ruhákban járjon. 

Ibolya nem boldog. Pedig összetehetné a két kezét, hogy Férfi az övé. Mindennő Férfiné akar lenni. Ő meg elkutyult. Jó dolgában azt se tudja, mit csináljon... 

Férfi sem boldog. A karácsonyi bulin felöntött a garatra és Timi a pénzügyről megvolt. Jó hát na... Azvesseráazelsőkövet. Nyilván ha Ibolya nem lenne ebben az értelmetlen lelki válságban, ez nem történik meg. Megérdemelte.

Ibolya virágot kap, pedig nincs is alkalom.