Az embernek szüksége van korlátokra, hiszen akkor érzi magát biztonságban, ha jól tudja, meddig mehet el. Ahogy a gyermek felcseperedik, engedjük egyre távolabb és távolabb magunktől, szélesítve a látókörét és mozgásterét. Majd a felnőtté válás útjának végén minden addigi kapu megnyílik és bizony elkövetik a kamaszok is a maguk hibáit.
Épp itt tartunk, mi nők a kinyílás, önmegvalósulás útján. Örülünk a szabadságnak, a döntéshozatalnak, a felnőttségünknek, csak még nekiszaladunk a falnak. A férfiak pedig ugyanonnan nézik az ámokfutást, ahol hagytuk őket és fogalmuk sincs, hogy mi történik.
Kevésbé találjuk a kapcsolódást... Talán több felelősséget kapnak tőlünk, több terhet az egész változás folyamatában, mint amennyiért ők valójában felelősek. Ennek oka, hogy épp ebben szocializálódtunk. A férfi hozza a döntéseket, ő áll mindennek hátterében, ha én nem érzem jól magam, annak csakis ő lehet az oka. Tudja ezt követni? A férfi még balra sem fordult, amikor a nő 5ször körbefutotta a házat.
Nem ismerjük fel a környezetet, csak hajtjuk a változást egyre gyorsabban és közben épp ugyanarra vágyunk, mint 100, 1000, 2000 éve, hogy figyelj rám, szeress engem, udvarolj nekem. Csak ne vidd túlzásba. És ne hanyagold el. Csináld, ahogy én gondolom, amikor gondolom. Ha meggondolom magam, azt is vedd észre. Nem fogom mondani. Ha figyelsz rám, észreveszed. Te meg sem próbálod kitalálni, hogy mire gondolok? Látod, nem figyelsz rám. Nem vagyok elégedett veled. Pedig küldöm a jeleket. Ha figyelnél rám, értenéd, hogy most mi zajlik bennem.
Mi az üdvözítő megoldás a nő és férfi viszonyára? Létezik két ember között örök boldogság? Vagy el kell fogadjuk, hogy a 21.században háborúk híjján, ezzel az átlagéletkorral nem működik? Vagy amikor nem jó, ki kell tartani, összeszorított foggal?
Hogyan hidaljuk át ezt a kommunikációs GAP-et a nemek között? Tudom, hogy ezt nekem kellene itt megírnom, de sajnos nincs még meg a válaszom.
